Kalligráfia

"Mert a kalligráfia művészet!"

 

A Kalligráfia eszközei :

A kínai ecset egy bambuszcsőbe közvetlenül vagy csontgyűrűvel rögzített szőrpamacs. Modernebb darabokon a csont alkatrészek készülhetnek műanyagból is. A kínai ecset több vonatkozásban is különbözik az Európában megismert ecsetektől.

Egyik fő különbség, hogy a kínai ecset sokkal puhább szőrből készül. Erre a célra sokféle - hétköznapibb, vagy egzotikusabb - állat szőrét felhasználják, pl. kecske, őz, nyest, farkas, nyúl stb.
Másik különbség, hogy a kínai ecset, ha nedves, tűhegyessé igazítható, illetve újabb korában, vagy ha megfelelően karbantartják magától is tűhegyesre áll be.Ennek köszönhető, hogy a ugyanazzal az ecsettel lehetséges tűéles, vékony vonalat húznunk illetve olyan vastagot, amit az ecset csak lehetővé tesz, mindezt akár egyetlen ecsetvonáson belül is.
Harmadik különbség, hogy a kínai ecset sokkal több festéket (vagyis tust) képes tárolni, mint az európai társai. Ennek több oka is van. Egyrészt a normális, teljes töménységűre elkészített kínai tus sokkal viszkózusabb, sűrűbb, mint az általunk ismert vízfestékek vagy tinták. (Erről bővebb információ a Tusnálolvasható). A másik oka a kínai ecset nagy tustároló képességének a felépítésében rejlik.

Az ecsetet felépítő szőrök több rétegben helyezkednek el, és az esetek nagy részében nem is azonos minőségű, illetve nem azonos állatból származó szőrök alkotják a rétegeket. A legbelső réteg általában vastagabb és rugalmasabb, mint a többi, ez alkotja az ecset rugalmasságát adó gerincét. A külső rétegek puhább szőrök. A különféle szőrök aránya és minősége ecsetkészítő mesterről mesterre változik és különféle célokra is más és más aszerint, hogy az egész ecsetnek rugalmasabbnak vagy puhábbnak kell lennie.
Másik nagyon fontos része az ecsetnek a többinél rövidebb szőr-réteg, illetve az ezáltal létrejövő üreg. Ez teszi lehetővé ugyanis, hogy az ecset több tust tartson magában. Ez az üreg mintegy tartályként működik és így több írásjegy vagy nagyobb képrészlet is megfesthető egyetlen nedvesítéssel. Ennek az üregnek mérete is változik ecsetről ecsetre.
A szőröket végül egy nagyon erős (általában selyem) fonal tartja össze kívülről szilárdan. Az így összefogott szőrpamacs egy bambuszcsőbe van szorítva, ami az ecset szárát alkotja. A bambusz-száron a készítő mester vagy műhely neve olvasható és a jobb minőségű ecsetek szárának a végén még található egy kupak is, ami egy rövidke selyemhurkot rögzít. Ennél fogva lehet felakasztani az ecsetet a hagyományos ecsettartó állványra.

Ilyen állvány híján bambuszból vagy fából készült pohárszerű ecsettartóban, hegyesre igazítva, pamaccsal felfelé tartják az ecseteket. Az ecset készítésének sok lépésből álló menetét a készítő mesterek általában titokban tartják. Ilyen titok például, hogy milyen bambuszt használnak az ecset szárához, mennyi ideig kell egy-egy állat szőrének nőnie, hogy alkalmas legyen ecsetnek (általában legalább egy év), vagy hogy milyen idős bambuszt használnak fel és mikor kell azt levágni. (szinte mindig a még zöld szárú bambuszt vágják le az ecset szárához)

Ha fontos számunkra a minőségének a megőrzése és az élettartama, akkor nagy gondot kell fordítanunk a használatba vételére is. Ugyanis a amikor egy kínai ecsetet első alkalommal a kezünkbe veszünk azt tapasztalhatjuk, hogy a szőrpamacsa egyátalán nem használható még, mivel azt valamiféle ragasztó egyetlen hegyes és kőkemény tömbbé ragasztja egybe. Így az semmiféle nedvességet nem képes magába szívni. Ez a ragasztó az ecset szőrét védő enyv (néha keményítő)Ennek az eltávolítása hosszas művelet, langyos (legfeljebb kézmeleg) vízben történik és soha nem szabad erővel, nyomkodva végezni, ugyanis ilyenkor nagyon megfeszülhet az összeragadt szőrpamacs és sok szál el is szakad. Ha pedig sok a fél-harmad hosszúságú szőrszál az ecsetben akkor ezek szét fognak állni és könnyen előfordulhat, hogy az ecset írás közben kósza vonalkákat húz, oda nem illően "szőröz". 

Sokszor nem is távolítják el az ecsetből rögtön az összes enyvet, hanem csak a hegyét teszik szabaddá. Ez előnyös abból a szempontból, hogy a rövidebb szakaszon szabad szőrök rugalmasabbak és könnyebben beállnak hegyesre, még puha szőrű ecsetnél is (pl. kecske). Hátránya viszont az, hogy bár segít a vonalvastagságot határok közé szorítani, de pont emiatt nem is lehet kihasználni az ecset adottságait teljesen. Nem lehet vele olyan vastagságú vonalat írni, amilyenre egyébként az ecset a méretéből adódóan képes lenne. Ezenkívül amíg az ecset szerkezeténél említett üreg is szilárd enyvvel van telítve, addig az ecset jelentősen kevesebb tust képes magában tartani.
Ha így, fokozatosan teszik szabaddá az ecset szőrét az enyvtől, könnyen előfordulhat, hogy a hegye már azelőtt is elhasználódik, mielőtt a teljes enyvmennyiséget eltávolítanák belőle, valamint a szálak az enyvvel telített rész határán könnyebben eltöredeznek.
 
A kalligráfia mesterei nemigen élnek ezzel a módszerrel. Az ecset által adott teljes szabadságot kihasználni csak teljesen kimosott ecsettel lehet.

Az ecset használata során nagy jelentősége van annak, hogy a hegyét mennyire nyomjuk a papírhoz és az mennyire "fekszik" a papíron. A manapság használt íróeszközökkel, mint a golyóstoll vagy ceruza, ennek befolyásolására nincs lehetőség, ezért forgalomba kerültek különféle ecset-tollak, melyekkel a kézírás is némileg kalligrafikussá, tehető. Ilyen már nálunk is kapható, ez tulajdonképpen egy puha hegyű, hosszú filctoll.

A tus és a tusdörzsölő kő

A kínai festészet legfontosabb színanyaga és festéke a fekete tus. Időben nem ez volt az első, használatát ásványi és növényi festékek használata előzte meg, ám kétségkívül a tus vált a legfontosabbá. A fekete az európai értelmezésben tulajdonképpen nem is szín, hanem a színek hiánya, mégis az egész Távol-Kelet festészetében óriási jelentőségű, és egyes népek festészetének, mint a kínai, japán és koreai az alapját képezi a tussal való munka.
A kínai tus az ecsethez hasonlóan régi találmány. Az első tussal (és ecsettel) írt fatáblácskák i.e. 98-ból származnak. Európában ennek ellenére csak a XVII. században vált ismertté, mint "kínai tinta" azaz "encre de Chine".

A kínai tus, amikor a tuskészítő műhelyből kikerül, nem folyékony állagú, mint az európai festékek és tinták, hanem egy szépen díszített, nagyon kemény, szilárd tömb.

Klasszikus összetétele fenyőgyanta elégetésével nyert korom, csontból vagy bőrből nyert enyvés illatszer, régen többnyire mosusz. Később lámpaolaj kormából is készítettek tust, a manapság használt illatszer pedig többnyire szegfűszeg

A fenyőgyanta-koromból és az olajkoromból készült tusok között több különbség is van. Egyrészt a fenyőgyanta kormából készült tus - papíron sokkal melegebb árnyalatú feketét ad (persze koromfekete, ám tényleg melegebb hatású), a lámpakoromból készült ezzel szemben hűvösebb (némi kékes árnyalattal, ám ez a különbség tényleg csak leheletnyi). A könnyebben felismerhető különbség az irodalom szerint, hogy a fenyőgyanta-korom tusa matt fekete felületet ad, míg a lámpakorormé enyhén fényeset.

A négy kincs közül valószínűleg a tus elkészítése igényli a legtöbb lépéses munkafolyamatot. Egyes leírások száznál is több lépést említenek, míg az elégő gyantától eljutunk a kész tusrúdig. Az égetés, enyvfőzés, az alkotóelemek nedvesítése és összegyúrása, hogy teljesen homogén legyen a végeredmény, a többszöri szárítás,  a présforma kialakítása, a préselés majd a füstölés, melegítés és szárítás mind-mind hosszú időt vesz igénybe, nem egyet ezek közül többször is meg kell ismételni. Az igényesebb darabokat ezután arany és ezüst színű festékekkel még precíz kézimunkával ki is festik.

Ezek után a tusrúd maga is egy kész műalkotássá válik annak dacára is, hogy végső soron csak egy alapanyag, illetve egy eszköz más művészetek számára. A tuskészítés önmagában egynémely művészeti ágaknál megbecsültebb mesterség volt az ókori Kínában, mivel a legbecsesebb művészeteknek, a festészetnek és az irodalomnak szolgáltatott alapanyagot. A szobrászat megbecsültsége például nem vetekedhetett vele. A felületén vagy teljes formájában díszes tustömbök gyűjtése a Szung-korban (i.sz.1000 körül) divattá vált. Később annyira elterjedt, hogy nagy tustörténeti munkák íródtak receptek, tuskészítő mesterek ismertetésére.

A tus mellett az egyes ásványi eredetű színes festékek használata is előfordul, bár inkább a festészetben, mintsem a kalligráfiában. Leggyakrabban talán a vörös és az arany vagy ezüst szín fordul elő elsősorban újévi jókívánság feliratokon, esetleg cégérek vagy templomok bejáratát díszítő kalligrafikus feliratokon. 
Ezek, a tushoz hasonlóan szilárd formában, rúd vagy tömb alakban kerülnek ki a készítő műhelyből. Gyártásuk, készítésük ugyanúgy történik, mint a tusrudaké, kivéve persze, hogy a kormot valamilyen színes, porított festékanyag helyettesíti. Díszítése is ugyanolyan gazdag lehet, mint a tusnak.

Manapság tus már nemcsak szilárd állapotban kapható, hanem előre elkészített folyadék formájában, ami a sok-sok gyakorlást igénylő ecsetírás-tanulásban nagy segítség, bár ezek a tusok gyakran nem valódi alapanyagokból (koromból) készülnek, hanem szintetikus pigmentek és kötőanyagok felhasználásával. Akár még az illatuk is azonos, vagy nagyon hasonló lehet a valódi tuséhoz, ám a festett felületen egyértelmű a különbség: a szintetikus folyékony tusok felülete száradás után gyakran szürkén fémes, ami a valódi tussal sosem fordul elő.

A tusdörzsölő kő

A tus önmagában, szilárd formában természetesen nem használható fel. Ezt egy másik eszköz segítségével hozzuk folyékony formába. Ez az eszköz, a negyedik a "Négy Kincs" sorában a tusdörzsölő kő. Ez egy kerámia vagy kőlap, amelyen mélyedés található. A tus elkészítése úgy történik, hogy a mélyedésbe pici fémkanállal vagy erre a célra készült porcelán csepegtetővel vizet csepegtetünk (ezekről képek az egyéb eszközökről szóló részben találhatók), majd a tusrudat a vízzel a kellő sűrűség eléréséig dörzsöljük. A tusdörzsölő kő általában még a faragásán túl vésetekkel, domború mintákkal díszítve is van, így ez a eszköz is válhat önmagában művészeti alkotássá, csakúgy, mint a kalligráfia és festészet egyéb eszközei. 

A tus készítéséhez a hagyomány leginkább a friss esővizet tartja megfelelőnek. A tus kellő sűrűségére nehéz receptet adni, de mindenképp sűrűbb, mint a mi európai tintáink, mivel  ahogy később a kínai papír tárgyalásánál látni fogjuk, annak a nedvszívó képessége sokkal nagyobb, mint a mi töltőszerekkel és enyvvel dúsított papírjainké, ezért a túl híg tus könnyen és gyorsan szétfut benne. A tus megfelelő töménységét így leginkább kitapasztalni lehet. A túl híg tus szétfut, a túl sűrű viszont nem gyakran túlzottan "ragaszkodik" az ecsethez és egy lendületesebb ecsetvonásnál a vele húzott vonal szaggatott, "szőrös" lesz.

 

 

Elsősorban a japán zen kalligráfiában és a sumi-e (monokróm tuskép) festészet eszközei között szoktak megemlíteni két további eszközt illetve kelléket: a papírnehezéket (jap.: bunchin) illetve a papíralátétet (jap.: shitajiki), mint fontos eszközöket. Az előbbi általában egy fémrúd, amit a papírlap tetejére fektetnek, így az nem csúszik el. Készülhet fémen kívül bármilyen nehéz anyagból, kőből, üvegből is. A shitajiki (e.:sitadzsiki, jelentése: "alátét") pedig általában fekete, filcszerű puha, vékony anyagból készült lap, amire a papírt fektetve az rásimul és nem csúszik el.

                                   

További eszközök lehetnek apró fém vagy porcelán kanalak a víz adagolásához, porcelán csepegtető pici csőrrel vagy apró lyukkal az oldalán.

 

 Forrás: http://kinai.kalligrafiaklub.hu/

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 7
Tegnapi: 20
Heti: 66
Havi: 420
Össz.: 48 172

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: A Kínai Kalligráfia Eszközei
Kalligráfia - © 2008 - 2017 - kalligrafgia.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »